A "Vajdaság, magyarok, politika" sorozat írásai:

1/4 - A vajdasági magyar politikai szcéna
2/4 - A vajdasági magyar pártok kapcsolatai a magyarországi politikával
3/4 - Kire szavaznak a vajdasági magyarok?


Az összes vajdasági magyar párt konzervatív beállítottságú. Leginkább a VMSZ áll középen (de ők is inkább jobbra), tőle minden más párt egy kicsit vagy nagyon még jobbra helyezkedik el egy politkai koordináta rendszerben. Ennek megfelelően a pártok programjában sincs különösebb ütközés: a megoldandó problémák felsorolása is és a rájuk adandó válaszok is szinte szóról szóra ugyanazok, különbség csak a hangsúlyokban van.

Az MRM politikai programja - bár érezhető rajta a Jobbik nyelvezete - vállalható, európai értelemben vett politikai szöveg, nincs szó, még utalás szintjén sem, mondjuk trianoni revízióról, vagy más, súlyosan megosztó kérdésről - de mondjuk ugyanígy hiányzik bármilyen utalás az EU-ra is, ami pedig a többi magyar pártnál alap. Van viszont szó, méghozzá kiemelt helyen, egy bizonyos Magyar Autonóm Körzet felállításáról, ami gyakorlatilag a területi autonómia MRM-es elnevezése.

A területi autonómia igénye ugyanakkor megjelenik a VMSZ még a 2000-es évek elején összeállított, de a honlapján most is hivatalosan szereplő programjában is. Ők ezt Magyar Körzeti Önkormányzatnak nevezik, de ami a hatásköröket és jogköröket illeti, szinte ugyanazt látják benne, mint az MRM a saját koncepciójában: „[...] célkitűzésünk, hogy [...] a magyar többségű községek, és az azokkal határos, magyar többségű települések, a magyar közösség nemzeti önazonosságának hatékonyabb megőrzése és fejlesztése érdekében, Magyar Körzeti Önkormányzatot [...] hozzanak létre." Szó esik területfejlesztésről, a nemzeti szimbólumok szabad használatáról, a bíróságok-, a rendőrség- és a helyi adóhatóság vezetőinek kinevezésébe történő beleszólásról, illetve a legitim kisebbségi vezetők és szervezetek közhatalmi jogosítványairól és funkcióiról.

Amikor a magyar pártok 2008-ban közösen, Magyar Koalíció néven indultak a szerbiai választásokon, az „autonómia" a politikai programjuk központi eleme volt.

Más kérdés, hogy a VMSZ jó ideje már nem a területi autonómia követelésében látja a vajdasági magyarok problémáinak megoldási lehetőségeit. Egy idén júniusi, az autonómiáról tartott tudományos tanácskozáson Pásztor István, a VMSZ elnöke maga jelentette ki, hogy a területi autonómia kérdését óvatosan kell kezelni, a párt vezetőjeként egy „hosszú, sziszifuszi küzdelemben" hisz, amelynek során „miliméterről miliméterre" valósulnak meg az autonómia koncepcióban leírt célkitűzések, anélkül azonban, hogy a többségi nemzetet provokálnák, hiszen az csökkentené a magyar kisebbség érdekérvényesítő képességét. Éppen ellenkezőleg, bizalomépítésre van szükség, partnerkeresésre. Ebből a szempontból különösen fontos, hogy a Fidesz listáján egy VMSZ-es képviselő, Deli Andor is kijutott a brüsszeli Európa Parlamentbe, ahol nemcsak a vajdasági magyarok érdekeit képviselheti „megafon szerepben," de szerb állampolgárként Szerbia érdekeinek érvényesítésében is szerepet vállalhat, így segítve a vajdasági magyarokról pozitív kép kialakítását a többségi társadalomban.

Pásztor az eddigi sikerek közé sorolta, hogy Szerbiában megvalósult egy olyan kulturális autonómia, aminek jogi alapjait helyi magyar szakemberek fektették le, és amiről a más országokban élő magyar kisebbségek „csak álmodhatnak." Nézetei szerint a már kialakult kulturális önkormányzatiság, a kormányprogramban szereplő, de facto magyar többségi lakosságú fejlesztési régió létrehozása, illetve a magyarok szintén létező belgrádi parlamenti képviselete már mind a magyar autonómia megvalósult lényegi elemei.

Kitért arra is, hogy mielőtt idén májusban csatlakoztak volna a belgrádi kormánykoalícióhoz, néhány kérdésben konkrét követelésekkel léptek fel. Ezek már nem kifejezetten kulturális jellegűek, szerepelnek közöttük a gazdaság- és térségfejlesztéssel kapcsolatos pontok (például ipari zónák létrehozása, a Szeged-Szabadka-Baja vasútvonal felújítása, új határátkelőhelyek megnyitása).

A kisebb magyar pártok ugyanakkor a saját médiájukban gyávaságnak, de legalábbis kishitűségnek minősítik a VMSZ lépésről-lépésre stratégiáját. Szerintük éppen most, amikor Szerbia az EU-csatlakozásról tárgyal, olyan helyzet állt elő, hogy a kisebbségi követelések könnyebben keresztülvihetőek lennének. Ellenben azok a jogok, amiket a magyar kisebbség most nem szerez meg, később, az EU-n belül már nehezen pótolhatóak - lásd az EU langyos reakcióját például a felvidéki magyarok sérelmeire (nyelvtörvény, állampolgárság elvesztése). Ha máshogy nem megy, egy esetleges budapesti vétóval való nyomásgyakorlás hatékony lehetne.

Az autonómia és az EUAz autonómiával foglalkozó júniusi tanácskozáson Dr Vizi Balázs kisebbségkutató kifejtette: az EU - miközben általánosságban kiáll a kisebbségi jogokért és a diszkrimináció ellen - az autonómiára csak mint lehetséges eszközre tekint abban a folyamatban, hogy a kisebbségek hatékonyan élhessenek a politikai részvétel jogával. Az EU egyes dokumentumai elismerik, hogy az autonómia működő és eredményes modell, de nincs arról szó, hogy az EU támogatná az autonómiák létrejöttét, sőt, a különböző tagállamok érzékenysége mentén igyekszik igen óvatosan állást foglalni a konkrét kisebbségi ügyekben.

A területi alapú vajdasági magyar autonómiával kapcsolatban több gyakorlati probléma is felmerül. Az első rögtön az, hogy egy területi autonómia határait a mai Vajdaság területén nem igazán lehet meghúzni. A Vajdaság mindig is kevert nemzetiségű terület volt: az (erdélyi) magyar, szerb, német, horvát, szlovák, román, ruszin, stb. „őslakosok" nagy részét is csak a nagy magyarországi folyószabályozások után, az árterületek mezőgazdaságilag megművelhetővé tételét követően telepítették be. Trianon után ráadásul a Vajdaság etnikai összetétele változásnak indult, és a szerbek kontra más nemzetiségek aránya folyamatosan az előbbiek javára tolódott el, néha egy-egy erősebb lökést kapva, lásd a második világháborút követő eseményeket (partizán megtorlások, kitelepítések), vagy a 90-es évek jugoszláv háborúit (menekültek betelepülése). Mára szinte lehetetlen olyan vonalakat húzni, amelyek homogén magyar nemzetiségű területet határolnának.

A kisebb magyar pártok témái között a területi autonómia kérdése a tavalyi Belgrád-Pristina megegyezés után került ismét előtérbe, ahol a szerb és a koszovói fél egy különleges, „leopárdmintás" önkormányzatiságot fogadott el a koszovói szerbség számára. A koszovói Szerb Önkormányzatok Közösségének az a lényege, hogy a szerb önkormányzatiság nem egy egységes tömb Koszovón belül, hanem egyes, szerbek lakta régiók, kisebb önkormányzatok úgy is a területi autonómia hatálya alá esnek, hogy fizikailag nem érintkeznek a tömbbel.

Ez a fejlemény feltüzelte a VMSZ-en kívüli vajdasági magyar politikai erőket, megérezték, hogy a koncepció ráhúzható a Vajdaságban élő magyarok településszerkezetére is, és előálltak a „mi csak azt akarjuk, ami a koszovói szerbeknek is jár" szlogennel.

Ugyanakkor még a „tiszta magyar városokban," mint pl Magyarkanizsán, Zentán vagy Adán is él 10-20 százaléknyi szerb, nem is beszélve azokról a városokról, ahol ugyan nagyszámú magyar él, de kisebbségben. A legtöbb magyar például Szabadkán lakik egy tömbben, számuk 40-50 ezerre tehető, ugyanakkor a város lakosságának így is csak a harmada magyar. Koszovóban ennél egyszerűbb a helyzet, az albán és szerb lakosság sohasem keveredett egymással, a Pristina melletti Gracanica településről például nyugodtan kijelenthető, hogy lakossága 100 százalékban szerb, így annak a felállásnak, hogy a város része legyen a koszovói szerb önkormányzatok közösségének, nincs belső ellenzéke. Ugyanakkor a 25 ezres lakosságú, nagyjából fele-fele részben magyar és szerb lakosságú Óbecsét, vagy a hasonló adottságú Topolyát, Temerint például aligha lehetne komoly ellenállás nélkül bevonni egy magyar autonóm területbe.

Azon is érdemes gondolkozni, a területi autonómia vajon meg tudja-e oldani a vajdasági magyarok valós problémáit.

A vajdasági magyarság első számú problémája jelenleg a népesség gyors ütemű fogyatkozása, és ide vezet/innen visszavezethető a többi. Ha csak a legutóbbi népszámlálási erdményeket nézzük, 2002 és 2011 között 40 ezerrel, mintegy 13 százalékkal csökkent a vajdasági magyarok lélekszáma. A folyamat ráadásul folytatódik - a halálozások száma magasabb a születéseknél, és a magyarság korfája sem utal semmiféle pozitív változásra: a magyarok átlagéletkora 40 év felett jár, a fiatalabb nemzedékből ráadásul hiányoznak azok a férfiak, akik a kilencvenes évek elején a bevonulóparancstól rettegve hagyták el Jugoszláviát. A közeli jövőben a halálozások és születések aránya csak még inkább az előbbiek irányába fog eltolódni.

Ami lelassíthatja a folyamatot, az az asszimiláció és az elvándorlás megfékezése. Ellentétben a népesedési trendekkel, amire a politikának gyenge, közvetett és csak a távoli jövőben mérhető befolyása van, az asszimiláció és az elvándorlás is kezelhető politikai eszközökkel.

Az asszimiláció lelassítására, azaz a nemzeti identitás ápolására a mostani, az MNT-n alapuló keretrendszer is alkalmas: a nyelvhasználat lehetőségek biztosítása, az oktatási- és kulturális intézmények, az anyanyelvi média fejlesztése jó alapot jelentenek a nyelv és a kultúra megmaradásához. A természetes asszimilációA vegyes házasságokban született gyermekeknek csak kisebb része vallja magát a kisebbségi kultúrához tartozónak. A szerbiai helyzet sajátossága pedig, hogy ha a vegyes házasságban az anya a kisebbséghez tartozik, a gyermek magát nagy valószínűséggel az apja nemzetiségének fogja tekinteni (tíz gyerekből kettőnek lesz magyar identitása), míg ha az apa a kisebbség, akkor ez a jelenség nem fordul meg, legfeljebb mérséklődik (tíz gyerekből ötnek lesz magyar identitása). A szórványban márpedig ezek a vegyes házasságok egyre gyakoribbak, ahogy a magyar intézmények száma a magyar lakosság számával párhuzamosan fogy. Ahol megszűnik a magyar templom és a magyar diszkó, ott a helyi magyarság aligha marad fenn két generációnál tovább.

Az elvándorlás ugyanakkor valóban kezelhető politikai eszközökkel: ha az okokat kutatjuk, elsősorban a nehéz gazdasági helyzet vezet oda, hogy a vajdasági magyarok elhagyják a szülőföldjüket - bár természetes, de a kisebbség megmaradása szempontjából különösen veszélyes jelenség, hogy éppen a fiatal, nyelvet beszélő, magas végzettségű társadalmi csoportok a legmobilisabbak. Ha az ő boldogulásuk biztosított lenne a szülőföldjükön is, kisebb lenne az elvándorlásból eredő létszámveszteség.

A területi autonómia hívei arra hivatkoznak, hogy egy magyar autonóm területen, ahol a helyi politikai vezetőket az ott élő közösség választaná meg, könnyebben lehetne biztosítani a nemzetiségek népességszámmal arányos képviseletét nemcsak a politikában, de a közalkamazottak és köztisztviselők között is (különös tekintettel a rendőrségre és az igazságszolgáltatás szerveire, ahol ma súlyosan alulreprezentáltak a magyarok). Szintén rendszeresen előkerülő feltételezés, hogy egy magyar területi autonómia területére szívesebben jönnének magyarországi-, vagy éppen európai befektetők, így ennek a területnek a gazdasági fejlődése leválhatna Szerbia egészének pályájáról, és magasabb foglalkoztatottságot, több jólétet biztosíthatna lakóinak.

Az MRM és magyarországi testvérpártjuk, a Jobbik mélységesen hisznek ebben az elvben, és abban is, hogy ez az elv a gyakorlatban is megvalósítható lenne, ha a vajdasági magyarság politikai vezetői ezt igazán akarnák. A vajdasági magyarok körében messze a legtöbb szavazatot begyűjtő párt, a VMSZ vezetői, ha el is fogadják a területi autonómiával járó pozitív változások ötletét, a szerb politikában általuk látni vélt „piros vonalat" azonban nem lépnék át, inkább folyamatosan tolnák kifelé a határait.

Alapvetően ez a stratégiai megközelítés az igazi ellentét a VMSZ és az MRM, vagy ha úgy tetszik a Fidesz és a Jobbik vajdasági politikája között, kiegészülve azzal, hogy a VMSZ a nyíltan kisebbségellenes egykori Szerb Radikális Párt utódpártjával vesz részt a belgrádi kormánykoalícióban (illetve számos településen a helyi önkormányzatban). Az MRM szemszögéből különösen frusztráló lehet az is, hogy a komolyabb pénzügyi- és logisztikai anyaországi támogatással rendelkező VMSZ könyörtelenül kihasználja erőfölényét a szavazat maximalizálás céljaira.

Nagyjából ez állt a „hazaárulózás" mögött, amikor a jobbikos demonstrálók májusban a budapesti Parlament előtt inzultálták Pásztor Istvánt.

A VMSZ stratégiája ugyanakkor szavazatokkal mérhetően is működőképes: az eddig elért, vitathatatlan eredmények, mint például Szerbia mai progresszív kisebbségpolitikája a nemzeti tanácsok nyújtotta kulturális autonómiával, illetve a kormányprogramban is szereplő, részben már konkrét, határidőt is kapott politikai- és gazdasági intézkedésekkel az elmúlt 20 év építkezésének eredménye.

A vajdasági magyarok politikai színpadán aligha marad meg a jelenlegi hatpárti felállás: a hat pártból több már ma is alig mutatja önálló élet jelét, jelentősebb társadalmi támogatás híján leginkább vezetőik saját ambíciói tartják őket életben - pusztán a politikai krédó, a pártszervek elhelyezkedése alapján jó néhány párt összeolvadása akár logikus lépésnek is tűnhetne. Hosszú távon valószínűleg megmarad a VMSZ-MRM párharc, a Jobbik magyarországi sikerei, és az abból fakadó több finanszírozási lehetőség miatt talán a jelenleginél még élesebben.

Bár a márciusi választás azt mutatta, a magyar választók a korábbiaknál nagyobb arányban szavaztak magyar pártokra, sok vajdasági magyar továbbra is szerb pártokban láthatja a politikai képviseletét - bár tény, a jelenlegi legnépszerűbb szerb mainstream pártok, az SNS és az SPS eddig nem célozták a magyar szavazókat, míg korábban a Demokrata Párt erőteljesen kampányolt magyar nyelven, magyar területeken is.

Kapcsolódó cikkek